My love is younger than me - Dongho [4. rész]

Hangzavarra ébredtem fel. Anyukám üvöltött, mint a fába szorult féreg és, ha jól hallottam apám próbálta megnyugtatni. Mi a fene történik? Magam mellé néztem, s láttam, hogy Dongho is éledezni kezd a hangzavarra. A TV halkan búgott, úgy tűnik elfelejtettük kikapcsolni. Egyszerű mozdulattal kinyomtam, majd felpattantam az ágyról és kiléptem a szobámból. Anya gyilkos pillantással közelít felém. Megragadja karomat és közelebb húz magához. Kezem fájni kezdett, azt hiszem elszorította az egyik eremet.

- Mit kerestek itthon? Nem arról volt szó, hogy grillpartiba mentek? Válaszolj, te kis cafka! - kétszer vagy háromszor megrángatott. - Azt mondtam neked, hogy feküdj le vele? Nem! Hanem azt, hogy csábítsd el. Még erre sem vagy képes?

- Drágám, nyugodj meg! - simított vállára apukám. - Nem is biztos, hogy szeretkeztek lehet, hogy csak..

- Hagyjál! - üvöltött anyám és lerázta a férje kezét, engem pedig a falnak lökött. - DaeJung, gyere ki!

- Ne! - üvöltöttem, de az őrült nőszemély pofon vágott. Könnyek szöktek a szemembe.

- DaeJung, gyere ki, ha mondom - az ajtó lassan nyitódni kezdett és az én szívem ezzel együtt megállni készült. Dongho kilépett és, amint megpillantott odajött hozzám.

- Mi történt veled? - anyára emeltem a tekintetem, aki azt hiszem sokkot kapott. 

- Dongho, kérlek most menj el - szólásra nyitotta a száját, de én nem hagytam szóhoz jutni. - Kérlek! Mielőtt bajod esne. 

- Igaza van, Rimnek. Fiam, most azonnal tűnj el! - löktem egyet Donghon, aki nem igazán akaródzott menni. Küldtem felé egy csábos mosolyt, majd felkészültem a legrosszabbra.

***

Két hét. Kettő teljes hét telt el azóta, hogy anya megtudta az igazságot. Azóta szobafogságban vagyok és csakis DaeJung látogathat meg. Anya ránk parancsolt, és megmondta, hogy összefogunk házasodni. Daeval mindig ezen törjük az agyunkat, hogy hogyan tudnánk ezt megúszni, de az eddigi legjobb felvetésünk az volt, hogy összeadnak minket, aztán egy évre rá elválunk mondván, hogy ki nem állhatjuk egymást. Soha nem tudnánk egy párt alkotni, mivel barátomnak barátnője van és az én szívemet pedig az a kis tökmag lopta el.

Nem tudom, hogy mi van vele, csak annyit hallok róla, hogy próbálkozik bejutni hozzám. Ezt az egyik lelkiismeretes bejárónő meséli nekem. Egyszer próbált megszöktetni a hölgy, de a biztonsági őr elkapott. Igen, már őrök is vannak a házunk előtt hála anyámnak. Úgy érzem, hogy az egyik szülőm kezd megőrülni, apa próbál uralkodni a helyzeten, de sajnos ő sem tudja, hogyan kezelje anya dühkitöréseit. 

Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ami miatt így alakult az életem, de kezdek beletörődni, hogy az életem egy nagy kalap szar. Annyi jó dolog van a világon és nekem egy szoba jutott, ahonnan nem juthatok ki. Legtöbbször olvasással töltöm el az időt. Néha elég unalmas, de legalább a történetben boldogok az emberek. Ilyenkor kezdem azt hinni, hogy én vagyok a főszereplő és az én életem is rendbe fog jönni, akárcsak a könyvben lévő lányé. Ezzel áltatom magam egész nap, hogy minden rendbe jön és hamarosan kijutok innen. Anyám persze ezt mindig megcáfolja, minden délután bejön hozzám és leordítja a fejem. 

Az órára pillantok; négy óra. Itt a ideje, hogy bejöjjön vagy talán ma kihagyja?! Fél perc sem telt és anyám bevágtat az ajtón.

- Mit akarsz? - kérdem tőle.

- Még mindig nem tanultad meg, hogy itt én vagyok a főnök? 

- Felnőtt vagyok, szóval nem parancsolgathatsz nekem - keltem ki magamból.

- Amíg a házamban élsz addig.. - anya felkapott egy hatalmas atlaszt és neki vágta a falamnak. Hangos üvöltözésbe kezdett. Én a lehető legmesszebb mentem tőle, mielőtt nekem ugrana. Apa és az egyik szobalány berohantak hozzánk és lefogták. A cselédasszony felhívta a mentőket. Én csak bámultam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Ekkor megjelent az ajtóban a segítőkész bejárónő, kezével intett, hogy menjek oda. Átsuhantam a szobán és nem néztem a hangos jelenetet. 

- Itt az idő, hogy lelépj. Szedjünk össze pár holmidat és menj. Itt a telefonod - mosolyogva kezembe nyomta és el is indult összepakolni. Előhalásztam egy hatalmas bőröndöt és minden ruhát, amit találtunk azt bele dobáltam. Apára néztem, aki tátott szájjal nézte a cselekedetemet.

- Ne haragudj apa, de ez nekem nem fog menni - suttogtam neki, majd a cuccal a kezemben lementem a földszintre. Belebújtam az egyik cipőmbe, a többit pedig a ruhák közé raktam. Ránéztem a segítőmre és átöleltem.

- Vigyázz magadra! - mondta kedvesen, majd kiment a ház elé, hogy elhurcolja onnan az izomagyat mindössze annyival, hogy azt mondja "uzsonna". 

Körbe néztem, hogy tiszta-e a terep, majd kirohantam a házból és a kertből is. Futottam, futottam és futottam. Minimum három utcányit lesprinteltem, onnan pedig gyors léptekkel kerestem valami kevésbé látható helyet. Felhívtam egy taxit, ami perceken belül meg is érkezett. Egész úton megkíséreltem nyugodtnak tettetni magam, de nem igazán sikerült. Mérhetetlenül boldog voltam. A taxis jókat kuncogott rajtam. Minden zeneszámot végig énekeltem, természetesen jó hamisan.

Mikor megérkeztünk, kifizettem abból a pénzből, amit a szobalány adott nekem. Elköszöntem az úrtól, majd ahhoz a padhoz mentem ahol Donghoval ültünk, amikor elmesélt mindent. Csak néztem a Han folyót és azon töprengtem, hogy felhívjam-e a Picurt. Tudom, hogy segíteni akart, de már két hete nem beszéltünk. Vajon akar-e még tőlem valamit?! Lehet már feladta ezt a kapcsolatot és inkább mást keresett magának. Végül is megtudnám érteni. Ki az a hülye, aki ilyen lánnyal, mint amilyen én vagyok járni tudna? A családi hátterem borzalmas, a kinézetem fiús és azon kívül, hogy gazdag vagyok semmi mást nem tudnak látni bennem az emberek. 

Hosszas eszmefuttatás után eldöntöttem, hogy rácsörgök. Az lesz a legjobb, ha tisztázzuk a helyzetet. Abból semmi bajom nem lehet, sőt jobb előbb megtudni az igazságot. Igyekeztem a telefonban lévő csörgés szerű hangra koncentrálni, de mellőlem valakinek hangosan szólt a telefonja. Ránéztem az illetőre. Telómat kinyomtam, ledobtam a padra és szerelmem felé kezdtem futni. Szoros ölelésbe zártam, amit ő is viszonzott!

- Mit keresel itt? - kérdeztem tőle. - Most akartalak megkeresni.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Hogyan jutottál ki? Most akartalak megmenteni. 

- Ügyes voltam, ennyi az egész - suttogtam mellkasába és még közelebb bújtam hozzá.

- Ne már! - nyavalygott. - Most nem tudlak megmenteni, mint ahogyan a hercegnőket szokták. Milyen happy end ez? 

- Nekem csak az számít, hogy újra láthatlak - hátrébb léptem és egy gyengéd csókot nyomtam ajkaira. Úristen! Nagyon hiányzott már.

- Szeretlek és soha többé nem engedlek el. 

- Én is szeretlek, Dongho! - mondtam bazsalyogva, majd megcsókoltuk egymást. 

Vége