How to love? - 19. fejezet

Miután Yoongi ott hagyott egyedül, összeestem. Ismét sokkot kaptam – akárcsak akkor -, és mentővel szállítottak be a kórházba, másra nem igazán emlékszem. Olyan mély álom nyomott el, hogy másnap délután háromkor nyitottam ki először a szemeimet. Éreztem, hogy valaki fogja a jobb kezemet, ezért rávezettem a tekintetemet. Jungkook volt az. Lágyan simogatta kézfejemet, miközben halkan dúdolta nekem a Just One Day-t. A kórteremben bent volt még apukám, aki idegesen járkált fel-alá, és bent volt még Seokjin, aki pedig édesapámat próbálta megnyugtatni kevés sikerrel. Abszurd volt ez az egész helyzet, és kényelmetlenül éreztem magam, hogy hárman is itt őriznek engem, ezért úgy döntöttem, hogy megnyugtatom lelküket azzal, hogy megszólítom őket. 

- Sziasztok – hangom halkabbnak bizonyult, mint gondoltam, ezért még egyszer el kellett ismételnem a köszönést, hogy rám figyeljenek.

- Nara! – mondták egyszerre mind a hárman.

- Jól vagy, Kislányom? 

- Nem tudom. Talán, azt hiszem… - mély levegőt vettem, majd Jungkook segítségével felültem az ágyban. – Kaphatnék egy pohár vizet?

- Máris hozom – ezzel Jin távozott is a teremből.

- Ha megittad a vizedet, akkor szólok egy nővérnek, hogy vizsgáljon meg téged – magyarázta apu, miközben arcomra simított. – Annyira aggódtam érted.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Ne beszélj butaságokat! Első mindig a… - mielőtt belekezdhetett volna egy hosszabb hegyi beszédbe, Jin barátom visszatért egy kisüveg ásványvízzel.

- Azt mondta a nővér, hogy mindjárt hoz neked egy kamillateát a gyomrod miatt, de előtte ezt mindenképpen meg kell innod – nyújtotta át az üveget. 

- Mentes?

- Igen.

- Az egészet meg kell innom? – Bólintott. Nagyot sóhajtottam, majd lecsavartam a kupakot, és lassan kortyolni kezdtem az éltető folyadékot. Először nehezemre esett lenyelni, de aztán megkívántam. Viszonylag hamar kiittam az üveg tartalmát, és ekkor lépett be a nővér a kamillateával. 

- Uraim kimennének pár percre? Megvizsgálnám a kisasszonyt. – Apáék szó nélkül kifáradtak a teremből, a nővér pedig letette a teát az ágy mellett lévő asztalra. – Hogy vagy?

- Nem tudom, nem érzek semmit…

- Fizikai fájdalom? – megráztam a fejem. – Lelki fájdalom? – hosszan elgondolkodtam, próbáltam valami érzelmet a felszínre hozni, de nem sikerült. Csakis ürességet éreztem belül, semmi mást. 

- Nincs semmi bajom. Hazamehetnék?

- Azt majd én eldöntöm. Fel tudsz állni? Meg szeretnélek vizsgálni. – Komótosan kikászálódtam az ágyból, és éreztem, hogy egy kicsit megszédültem, s még a hasam is fájni kezdett. Fájt, és görcsölt is egyben a belső szervem. – Minden oké? – Megráztam a fejemet, majd őszintén bevallottam a nővérnek, hogy mik a panaszaim. Meghallgatta a szívemet, meg a tüdőmet, majd visszafektettet az ágyba, és a pocakomat kezdte el óvatosan nyomkodni. Két oldalt nem éreztem fájdalmat, de köldököm táján érzékenyebb volt. Sóhajtott egyet, majd felvilágosított néhány dologról: - A barátaid elmesélték, hogy tegnap este összeestél, majd egy fél óra múlva jobban lettél, és leittad magad, aztán megint rosszul lettél, ezért behoztak a detoxikálóba, ahol pedig kimosták a gyomrodat. Emlékszel valamire a történtekből? – Ledöbbenve ráztam meg a fejem, és érdeklődve hallgattam tovább, amit a nővér mondott. – A gyomormosás után behoztak ebbe a kórterembe, és az ügyeletes orvos hangoskodásra lett figyelmes. Három fiú volt itt bent, akik közül ketten összeverekedtek. Kiabáltak egymással, és azon vitatkoztak, hogy ki miatt kerültél ide meg, hogy miért.
- Nem tudja, hogyan nézett ki a harmadik srác?
- Ha jól tudom, akkor vörös haja volt. - Suga. 

- Köszönöm, hogy elmondta - hajoltam meg az ágyban.
- Semmiség, gondoltam, tudnod kell. – Ő is meghajolt, majd az ajtó fele vette az irányt. – Idd meg a teádat, aztán aláírod a papírokat, és mehetsz is haza, de legközelebb ne igyál ennyit. Még egy fiú miatt sem! 

Próbáltam volna elmerülni a gondolataimban, és azon rágódni, amit a nővér mondott, de apámék visszajöttek, és szülőm egyből a lényegre tört
- El kell hagynod az országot!

- Hogy micsoda? – döbbentem le – Ezt te most komolyan gondoltad?

- Figyelj, Nara, ez már a második alkalom, hogy a Yoongival való kapcsolatod miatta kórházban kötsz ki. El kell menned egy időre, hogy tisztázhasd magadban a dolgokat, aztán visszajöhetsz. 

- Ezt nem most találtad ki, igaz? – apukám a srácokra pillantott, akik lehajtott fejjel álltak az ágyam mellett. – Áh, értem. Szóval már mindenki tud arról, hogy száműzöl az országból. Mégis mennyi időre kell elmennem, és hova?

- Amerikába mennél a lányokkal, hogy fejlesszétek a képességeiteket. Az idő nincs megszabva. Akkor jönnétek vissza, he eléritek azt a bizonyos szintet, amit a kinti oktatóitok elvárnak.
- Értem… - ledobtam magamról a takaróm, és elindultam a székhez, amin a tegnapi szoknyám volt. – De te meg azt értsd meg, hogy nem fogok elmenni. – Dühösen lehámoztam magamról a kórházi göncöt, majd belebújtam a szoknyámba. Nem érdekelt, hogy ott volt Jin meg Jungkook, csak el akartam tűnni onnan. A ruhám után a cipőmet aggattam magamra, telefonomat kezembe vettem, és az ajtóhoz indultam. Nem tudtam kimenni a kórteremből, mert Seokjin elállt az utamat. – Engedj ki – ripakodtam rá.
- Nem!

- Mégis hova mennél? - érdeklődött édesapám.
- Megkeresem Sugat, és elsimítom vele a dolgokat. Nincs más kívánságom, csak az, hogy ismét együtt lehessek vele. Nem érdekel Amerika, ha ő nincs ott – ez lett volna a végszavam, de ekkor apám olyat mondott, amitől az eddig kikapcsolt állapotban lévő szívem darabokra tört, mint egy labdával betört ablak.

- Min Yoongi elhagyta Szöult, Daegu-ba utazott Kyra-val, hogy bemutathassa a szüleinek az új barátnőjét.

Félrelöktem Seokjint az útból, és csak rohantam. Futottam, ahogy csak tudtam, olyan messzire, amennyire csak tudtam. Könnyeim ömlöttek a szememből, és éreztem, hogy egy hatalmas sírás készül átvenni az irányítást a testem felett, ezért meg kellett állnom. Fogalmam sem volt, hogy merre járhattam. Nem is igazán érdekelt, csak egy ülőhelyet kerestem, ahol kiengedhetem magamból a feszültséget. Még sétálnom kellett pár percet, mivel a tempóm hirtelen lassabb lett, mint egy nagymamáé. Energiám megcsappant, nem éreztem magam erősnek, még csak dühösnek sem. Azt hiszem, elértem a teljes összeomlás pontját. Vagy esetleg lehetne még valami ennél is rosszabb? Bele sem mertem gondolni… Az élet így is sok mindent elvett tőlem. Először az anyukámat, aztán a barátaimat a jeges viselkedésem miatt, most pedig Yoongit, aki a legjobb dolog volt az egész életemben. Azt mondják, hogy az első szerelem az életünk végéig kitart. Régebben ezt aranyosnak találtam, de most csak annyit kívántam, hogy elfelejtsem őt, hogy elmúljon ez az üresség, ami a gyomromra meg a szívemre telepedett. 

Igaza van apának. El kell innen mennem. Ha itt maradnék, akkor sosem tudnám elengedni őt. Lehet, az sem fog segíteni, hogy egy másik kontinensre költözöm, de talán kezdésnek megfelel. Amerikában nem látnám, megismerkedhetnék másokkal. Így nézve a dolgokat ez az amerikai dolog nem is tűnik olyan rossznak, és emellett még magamat is fejleszteném. Mindenképpen el kell mennem. Magam, és Yoongi miatt meg kell tennem. 

„Azóta azért küzdöttem, hogy melletted tudjam leélni az életemet, mert halálosan szeretlek, de a sors közbeszólt, és azt kérte tőlem, hogy engedjelek el. Nem tehettem semmit. Nem engedhettem meg magamnak, hogy miattam elrontsd az életed. Sajnálom, hogy szakítottam veled, hogy egy fasz voltam veled, de meg kellett tennem. Érted. Ezt ne feledd, Nara.” 

Vajon ezzel mire utalt? Csak nem…? 

- Nara, hadd magyarázzam el – szólalt meg mögülem egy hang. A személyre pillantottam, aki a térdét támasztva kapkodott levegő után.

- Hallgatlak, Jungkook.