Wanna change - YongHwa [1. rész]

Boldogan léptem át az iskola kapuját délután háromkor, ami azt jelenti, hogy egy újabb rémálmokkal teli hétnek lett vége. Teljesen kivirultam. Talán ennél boldogabb még nem is voltam életemben. A tudat, hogy barátomat két teljes, szörnyű hét után láthatom - ráadásul egész hétvégén együtt leszünk –, felemelő. Minden kétségemet, bajomat, bánatomat elfeledtem, s hátrahagytam. Semmi sem érdekelt, még az sem, hogy hétfőre meg kellene tanulnom kettő töri érettségi tételt, mert felelünk belőle. Az egész világ megszűnt létezni számomra és csakis őt láttam. 

A kocsijának támasztotta egyik lábát, kezeit zsebre dugta és gyönyörű szemeit napszemüveg mögé rejtette a májusi napfény elől. Sokan özönlöttek ki a suliból, de senki sem volt olyan bátor, hogy odamenjen hozzá, rajtam kívül. Nagy vigyorral az arcomon öleltem át legjobb barátnőmet, majd az iskola ribancára vezettem a pillantásomat. Haját igazgatta, miközben barátom tekintetét kereste. Rá se hederítettem. Nem érdekelt, hogy mit csinál az a csaj, így miután körbenéztem, átrohantam az úttestén és karjai közé vettetem magam, amik szorosan testéhez szorított. Orromat egyből megcsapta az édes, de mégis férfias parfümje, amitől a fellegekben éreztem magam. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott az, hogy csak a közelében legyek. Nem értem, hogyan bírtam ki nélküle két hetet… Természetesen, telefonon és Skype-on tartottuk a kapcsolatot, de az nem ugyanaz. Nem tudtam megölelni, nem tudtam puszit adni neki, még a szemébe sem tudtam nézni rendesen. Megszoktam már, hogy külön töltjük a napjainkat és, hogy van olyan nap, amikor csak köszönni ugrik be hozzám, de akkor is teljesen más az, amikor külföldre utazik, ráadásul hosszabb időre.

Gyengéden végig simított hajamon jobb kezével, majd államat felemelte, hogy szemébe tudjak nézni. Szemüvegét fejére csúsztatta, majd ismét arcomra simított. Lágyan megcirógatott és elmosolyodott. Szívem hatalmasat dobbant.  

Oh, Istenem, hogy nekem mennyire hiányzott ez a mosoly! 

- Hiányoztál, Kicsim! – suttogta ajkaimra, majd megcsókolt. Kezdetben tapintatos, de ahogy kezdett eluralkodni mindkettőnkön az érzelmek, úgy mélyítette el a csókot. Kezei derekamat fogdosták, de éreztem, hogy igazából mást szeretnének, így hátrébb húzódtam.

- Ne itt! – szóltam rá. – Bárki megláthat, mellesleg rengeteg kiskorú van a környéken.

- Nem érdekel, csakis téged akarlak – somolyogott rosszfiúsan.

- YongHwa, elég! Menjünk inkább és akkor előbb a tiéd lehetek – kacsintottam rá, majd elléptem előle és megkerültem a kocsit, hogy beüljek az anyósülésre. Mielőtt megtettem volna sulis táskámat bedobtam a hátsó ülésre és a helyi ribancot kerestem a tömegben. Amint ránéztem szemei izzani kezdtek és lehetet látni rajta, hogy nagyon ideges. Lazán odaintettem neki, mire toporzékolni kezdtem. Elnevettem magam, majd beszálltam az autóba.

- Mi olyan vicces? – érdeklődött sofőröm még mindig mosolyogva.

- Semmi – ráztam meg a fejem. – Elhoztad a bőröndömet otthonról?

- Ahha, de mond csak, mégis mit pakoltál el? Csak három napra utazunk el, de te annyi cuccot raktál el, mintha meg akarnálak szöktetni.

- Miért nem akarsz? Pedig én azt hittem, hogy utazunk el, mondjuk örökre.

- Nagyon cuki vagy, de még fiatal vagy ahhoz, hogy megszökj velem. Majd, ha idősebb leszel, akkor lehet róla szó, oké? – Mondandója végén beindította a motort és lassú YongHwa stílusban (merthogy van eszelős YongHwa stílus is) rálépett a gázra.

- Nem is vagyok már fiatal, Oppa! – gúnyolódtam vele. – Tizennyolc éves vagyok és elég érett ahhoz, hogy lelépjek otthonról.

- Én meg huszonöt vagyok, na és? – koppintott az orromra, mikor megálltunk egy piros lámpánál. – Amúgy meg, ha annyira érett és felnőtt lennél, akkor nem kellene lelépned, hanem csak el kellene költöznöd otthonról. – Rá pillantottam, de ő nem nézett rám, mert a zöld fény kigyulladt és újra elindult a kocsi. Szavai kissé fájtak a szívemnek, de igaza volt. Neki már nem parancsolnak a szülei, s ha akar, akkor elköltözhet, akár Norvégiába is, míg én egy tapodtat sem mozdulhatok. Ilyenkor tűnik fel a hét év korkülönbség közöttünk és ilyenkor érzem magam gyereknek mellette, mert valljuk be; az is vagyok, egy kölyök, aki beleszeretett egy menő rock sztárba. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az érzéseim viszonzásra találnak, de megtörtént. Nem értettem mit lát bennem ez a félisten, de szerintem ő maga sem tudja még. Mindig azt hajtogatja, hogy nagyon megtetszett neki, ahogyan a színházban táncoltam a színpadon az egyik előadásunk alatt és, hogy akkor vetett rám szemet. Valahogy nekem ez az egész inkább egy film története, mint a mi szerelmünk kezdete, úgyhogy nem is hittem el neki, csak hagytam, hogy ezzel szórakoztasson.

Az utat végig fecsegtem szokásomhoz híven és alig hagytam YongHwat szóhoz jutni, pedig lenne miről mesélnie, hiszen sok országban voltak. Csak akkor vettem észre magam, mikor Kedvesem hangosan kuncogni kezdett rajtam. Rákvörösre váltott pofim és inkább csendesen meghúztam magam az ülésben, de természetesen ő ugyanúgy nevetett tovább, így megegyeztünk abban, hogy inkább kérdezz-feleleket játszottunk.

- Ugye nem csaltál meg? – kezdte ő a játékot.

- Ezt kérdezhetném én is – szúrós szemekkel pillantottam felé.

- Miért is?

- Hát nem is tudom… Mert mondjuk, nem én vagyok az a személy, akiért több millióan odavannak, fiúk és lányok is egyaránt. Nem engem akarnak maguk mellett tudni minden reggel, hanem téged, szóval ezt nekem kellett volna kérdeznem először.

- Jajj, Kicsim. Tény, hogy sokan odavannak értem, de én csakis melletted akarok felébredni, oké?

- Jó – fújtam ki a levegőmet. – Kérdezz mást.

- Megy az érettségire való felkészülés? Mert, ha nem, akkor szívesen segítek mindenben, csak matekban nem, mert abból sikerült majdnem megbuknom – nevette el magát.

- Mindegy megy kivéve a töri nem, de az nem is érdekel.

- Mi az, hogy nem is érdekel?

- Egyszerűen unalmasnak tartom az egészet.

- És akkor is unalmas lenne, ha velem tanulnád?

- Igen – jelentettem ki kerekperec.

- Ya! Hogy lehetsz ilyen gonosz?

- Nem vagyok gonosz, csak őszinte – röhögtem ki, mire erősen megmarkolta a combomat. – Amúgy meg, ha nekiállnánk, akkor sem lenne belőle sok tanulás.

- Honnan veszed? – jött az egyöntetű kérdés, miközben leparkolt egy kávézó előtt. Kicsatolta az övét, majd rám pillantott, én pedig szememmel jeleztem, hogy nézzen le, hogy hol is van a keze. – Kihívás elfogadva! Ha kiértünk a goyang-i házunkhoz, akkor először tanulni fogunk.

- Miért másodszor mit fogunk csinálni? – fogtam rá a kezére, majd kacsintottam egyet. Szája nyitva maradt, s így bámult rám. Kinevettem látványát, aztán pedig kiszálltam az autóból. – Miért is jöttünk ide? – érdeklődtem, miután ő is kikászálódott a járműből.

- Találkozzunk a srácokkal – mosolygott rám. 

- Komolyan? – Bólintott egyet, én pedig szélsebesen robogtam be az épületbe. A három fiún kívül nem láttam senkit bent, így hangosan kiabálva üdvözöltem őket. – JongHyun oppa, MinHyuk oppa és JungShin oppa! Sziasztok!

- HwaYoung, szia! – pattant fel JungShin a helyéről és kitárt karokkal indult el felém. Kapcsolt az agyam és somolyogva vettetem magam közéjük, mint pár órával ezelőtt YongHwa karjai közé annyi különbséggel, hogy ez az ölelés nem volt olyan hatással a szívemre, mint az övé.

- Ya! – hallottam barátom hangát. – És még, hogy nem csalsz meg? Az első kínálkozó lehetőséget kihasználod.

- Hahaha – röhögtem fel szarkasztikuson.

- Ha kérhetek egy szívességet, akkor légy szíves ne JungShinnal csalj meg, sőt ha lehet, akkor közülük egyikkel se.

- Jajj, hyung, hova gondolsz? Első a banda, tudod nagyon jól – kezdett magyarázkodni JongHyun, amin én csak jót nevettem.

- De kis naiv vagy, Oppa! – ütöttem vállba. – Nem azért mondta, mert neki a banda az első, hanem mert alsóbb rangúként tekint rátok. – A fiúk eltátották a szájukat, és elképedve néztek YongHwa-ra. – Hupsz, nem tudtátok? Jung YongHwa valójában ilyen gonosz – vigyorodtam el.

- Ya! HwaYoung-ah, miért vagy ilyen gonosz velem? – kérdezte meg ma már másodszorra. - Tettem ellened valami rosszat? – informálódott Kedvesem.

- Nem, semmit, csak itt hagytál pár napra. Végül is az semmi.

- Ne veszekedjetek, kérlek! – szólt közbe MinHyuk.

- Nem veszekszünk – pillantottam rá, majd közelebb mentem páromhoz és szorosan átöleltem. – Majd este harapom le a fejét – viccelődtem, mert akkor még nem tudtam, hogy mi is vár ránk a továbbiakban...